Timó kérdezi tőlem (is), hogy milyen lenne az életem, ha éppen nem olyan lenne, amilyen.
Mindig akkor gondolkozom el ezen, amikor elalvás előtt fáradt vagyon minden egyébhez, amikor azon fantáziálok, milyen lenne, ha megnyerném a lottót. De igazából ennek nincs köze a pénzhez, csak szeretem magamat azzal vigasztalni, hogy a pénz miatt nem élem azt a másikat, pedig csak a bátorságról (annak a hiányáról) van szó.
Papné lennék, valamilyen nagyon távoli faluban. Tudom, hogy elsőre ez nem tűnik foglalkozásnak, de úgy érzem, én meg tudnám tölteni tartalommal. Egy nagy parókián laknánk, aminek olyan vastagok a falai, hogy a nyári negyven fokos kánikulában is fel kellene venni bent egy kardigánt, hogy meg ne fázzunk. Sok gyerekem lenne, legalább négy, de lehet, hogy több. Lenne egy óriási nagy konyhám, hatalmas, tömör fából készült étkezőasztallal, sok szakácskönyvvel, de persze ezeket ritkán használnám, mert legtöbbször a falubeliek által javasolt recepteket próbálgatnám. Lenne egy szobánk csak arra a célra, hogy ha átutazó érkezik, zarándok, turista, vagy látogató, akkor ott alhasson. Mindig, minden ágyneműm ropogósra lenne vasalva, vastag és puha libatoll paplanjaink lennének és nagy, süppedős ágyaink. Nagyon sok könyvem lenne (ez mondjuk most is megvan), olvasásnépszerűsítő esteket tartanék a parókián felnőtteknek és gyerekeknek, segítenék mindenfélében a falubelieknek, tanítanám őket arra, amit én tudok, cserébe azért, amit ők tudnak.
Persze nem laknánk nagyon messze egy nagyvárostól. Hetente egyszer-kétszer eljárnék színházba, könyvtárba, boltokba, barátokkal találkozni. És amikor cigifüsttől büdösen kijönnék egy-egy kocsmából, akkor a ropogós, fehér ágyneműmre gondolnék. A parókia udvarán kiskertem lenne, nyáron hajnalonként járnék ki locsolni, amikor a nap még nem égetheti meg a leveleket. Lennének tyúkjaim, macskám, kutyám.
Mai értelemben vett vállalkozásunk is lenne, egy tanya a falutól nem messze, ami vendégeket fogadna télen-nyáron. Minden nap kimennék ide megnézni, hogy minden rendben van-e, elszámoltatnám az intézőt, megnézném az állatokat, megkóstolnám, hogy mit esznek a vendégeink. A faluban, a lakás és a tanya között lóval járnék, vagy maximum biciklivel. Alföldi falu lévén minden nap gyönyörködnék abban, milyen nyugodt, békés, kiszámítható a puszta.
A bevételeink egy részéből a falubeli gyerekeket vinném minden nyáron táborozni a hegyekbe, a tengerhez, év közben pedig kirándulni nagyobb városokba.
A férjem lenne a lelkész (azért csendben jegyzem meg, hogy ez az elképzelésem nagyon sokáig tartotta magát). Olyan ember lenne, aki inkább kevesebbet beszél, de mosolyogva és bölcsen figyeli ahogy vitatkozom a gyerekekkel, ahogy főzök vagy rendezem a gazdasági ügyeket. Aki nyugodt, tiszteletet kelt mindenkiben. És nagyon okos (ez nagyon fontos, de mondjuk, ez most is megvan). Magasabb mint én, vékony, szálkás. Csodálnám, ahogy minden vasárnap tizenegytől prédikál, érthetően, egyszerűen, mégis velőig hatolóan beszél, persze tömve lenne a templom, mert szeretnék az emberek, kíváncsiak lennének rá. A templomban ő lenne az úr, a házban én.
A vasárnap lenne a hét ünnepe, már szombat este megfőzném az ebédet, templomozás után kiülnénk nyáron a lugasba, az összes gyerekkel. Ebéd után vendégeink lennének, falubeliek, akik nem tudnak eljönni hét közben, de tanácsra van szükségük.
Azt hiszem, azért ilyen vonzó ez innen, Budapestről, egy belvárosi lakásból, mert olyan idilli és távoli. Mostmár lehet, hogy nem menne. De volt idő, amikor el sem tudtam képzelni máshogy. És igazából, elképzelni most is folyamatosan képzelem, minden este egy kicsi részletét kidolgozom. Hogyan nézne ki a konyha, a gyerekszoba, a könyvtár ill. dolgozó, milyen lenne a kert, látom magam előtt az embereket, ahogy ülnek a templomban. Szóval, valahol mégis létezik.
Én így vagyok ezzel (hogy legyen személyes bejegyzés is), és kérdezem Nellit, ő mit csinálna, ha nem azt, amit?
Mindig akkor gondolkozom el ezen, amikor elalvás előtt fáradt vagyon minden egyébhez, amikor azon fantáziálok, milyen lenne, ha megnyerném a lottót. De igazából ennek nincs köze a pénzhez, csak szeretem magamat azzal vigasztalni, hogy a pénz miatt nem élem azt a másikat, pedig csak a bátorságról (annak a hiányáról) van szó.
Papné lennék, valamilyen nagyon távoli faluban. Tudom, hogy elsőre ez nem tűnik foglalkozásnak, de úgy érzem, én meg tudnám tölteni tartalommal. Egy nagy parókián laknánk, aminek olyan vastagok a falai, hogy a nyári negyven fokos kánikulában is fel kellene venni bent egy kardigánt, hogy meg ne fázzunk. Sok gyerekem lenne, legalább négy, de lehet, hogy több. Lenne egy óriási nagy konyhám, hatalmas, tömör fából készült étkezőasztallal, sok szakácskönyvvel, de persze ezeket ritkán használnám, mert legtöbbször a falubeliek által javasolt recepteket próbálgatnám. Lenne egy szobánk csak arra a célra, hogy ha átutazó érkezik, zarándok, turista, vagy látogató, akkor ott alhasson. Mindig, minden ágyneműm ropogósra lenne vasalva, vastag és puha libatoll paplanjaink lennének és nagy, süppedős ágyaink. Nagyon sok könyvem lenne (ez mondjuk most is megvan), olvasásnépszerűsítő esteket tartanék a parókián felnőtteknek és gyerekeknek, segítenék mindenfélében a falubelieknek, tanítanám őket arra, amit én tudok, cserébe azért, amit ők tudnak.
Persze nem laknánk nagyon messze egy nagyvárostól. Hetente egyszer-kétszer eljárnék színházba, könyvtárba, boltokba, barátokkal találkozni. És amikor cigifüsttől büdösen kijönnék egy-egy kocsmából, akkor a ropogós, fehér ágyneműmre gondolnék. A parókia udvarán kiskertem lenne, nyáron hajnalonként járnék ki locsolni, amikor a nap még nem égetheti meg a leveleket. Lennének tyúkjaim, macskám, kutyám.
Mai értelemben vett vállalkozásunk is lenne, egy tanya a falutól nem messze, ami vendégeket fogadna télen-nyáron. Minden nap kimennék ide megnézni, hogy minden rendben van-e, elszámoltatnám az intézőt, megnézném az állatokat, megkóstolnám, hogy mit esznek a vendégeink. A faluban, a lakás és a tanya között lóval járnék, vagy maximum biciklivel. Alföldi falu lévén minden nap gyönyörködnék abban, milyen nyugodt, békés, kiszámítható a puszta.
A bevételeink egy részéből a falubeli gyerekeket vinném minden nyáron táborozni a hegyekbe, a tengerhez, év közben pedig kirándulni nagyobb városokba.
A férjem lenne a lelkész (azért csendben jegyzem meg, hogy ez az elképzelésem nagyon sokáig tartotta magát). Olyan ember lenne, aki inkább kevesebbet beszél, de mosolyogva és bölcsen figyeli ahogy vitatkozom a gyerekekkel, ahogy főzök vagy rendezem a gazdasági ügyeket. Aki nyugodt, tiszteletet kelt mindenkiben. És nagyon okos (ez nagyon fontos, de mondjuk, ez most is megvan). Magasabb mint én, vékony, szálkás. Csodálnám, ahogy minden vasárnap tizenegytől prédikál, érthetően, egyszerűen, mégis velőig hatolóan beszél, persze tömve lenne a templom, mert szeretnék az emberek, kíváncsiak lennének rá. A templomban ő lenne az úr, a házban én.
A vasárnap lenne a hét ünnepe, már szombat este megfőzném az ebédet, templomozás után kiülnénk nyáron a lugasba, az összes gyerekkel. Ebéd után vendégeink lennének, falubeliek, akik nem tudnak eljönni hét közben, de tanácsra van szükségük.
Azt hiszem, azért ilyen vonzó ez innen, Budapestről, egy belvárosi lakásból, mert olyan idilli és távoli. Mostmár lehet, hogy nem menne. De volt idő, amikor el sem tudtam képzelni máshogy. És igazából, elképzelni most is folyamatosan képzelem, minden este egy kicsi részletét kidolgozom. Hogyan nézne ki a konyha, a gyerekszoba, a könyvtár ill. dolgozó, milyen lenne a kert, látom magam előtt az embereket, ahogy ülnek a templomban. Szóval, valahol mégis létezik.
Én így vagyok ezzel (hogy legyen személyes bejegyzés is), és kérdezem Nellit, ő mit csinálna, ha nem azt, amit?