Életem első valódi munkahelyén az első nap kb. kétszer álltam fel, mindkétszer a mosdóba mentem. Se jobbra, se balra nem mertem nézni munka közben, gyakorlatilag egész nap a képernyőt bámultam, olvastam, tanultam, tájékozódtam. Munka után már az utcán elkezdtek potyogni a könnyeim, részben az egész napos feszült koncentrálás, részben a fáradtság miatt. Otthon csak arra volt erőm, hogy zuhanyozzak, aztán alvás. Ez így ment kb. egy hétig. A privát email címemet kb. egy hónap után mertem megnézni először munkaidőben, a yahoo messenger telepítésére újabb két hónap múlva került sor. Nagyon kellett ez a munka annak idején, sok emberből választottak ki pont engem, nagyon meg akartam tartani az állást, és talán nagyon meg akartam felelni. Aztán kedzett normalizálódni a helyzet, megszoktam, felengedtem, tudtam beszélgetni a munkatársakkal, kijártam cigizni, bent ebédeltem, már megnéztem napközben a fontosnak vélt hírportálokat. Belerázódtam a munkába. De most...
Most az én történetemnek pont az ellenkezője játszódik le a szemem előtt, és én csak kínlódom, egyrészt azért, mert szeretném, ha az illető maradna, másrészt ismertem már az idekerülése előtt is, nem rossz ember, csak egyszerűen nem tudja, hogyan kell dolgozni, milyen alapkövetelmények vannak a munkába járással kapcsolatban. Így jutott eszembe az a kérdés, hogy hogyan és honnan tanuljuk meg, hogy hogyan kell viselkedni és dolgozni.
A szüleinket ugye nem látjuk munka közben, és szerencsés esetben nem hozzák haza a tennivalókat még a gondolatok szintjén sem. Az iskola nem tanít meg erre. Az egyetemen szaktudásunkat növeljük, azt tanuljuk, hogy mit csináljunk majd a nagybetűsben, de azt nem, hogy hogyan. Arról nem is beszélek, hogy mentalitást, munkaerkölcsöt vagy hasonlókat sem tanulunk, hanem valahogy belerázódunk, pontosabban menet közben valahogy ránk ragad.
Mit tegyen az, aki nem születik ezzel a képességgel? Aki nem olyan szerencsés, hogy az első nap után tisztában van az erőviszonyokkal, a munkahelyi pletyka természetével, a kibeszélhető- és a tabu témákkal, az hogyan boldogul? Hogyan tartja meg a nagy nehezen megszerzett állást?
A közszféra (sajnos) más ebből a szempontból, a nyugdíjas állások aránya elképesztően magas, tényleg tehetség kell hozzá, hogy kirúgjanak egy ilyen munkahelyről. De a versenyszféra nem szívbajos: nem tudsz beilleszkedni, nem megfelelő a kommunikációs készséged, lazsálsz - mehetsz, százan jelentkeznek a helyedre.
A fentiek miatt csodálkozom, hogy az álláskereső portálok, egyesületek, az elhelyezkedési hivatalok és egyéb civil szervezetek, a karrierirodákról nem is beszélve, miért állnak meg azon a ponton, hogy hurrá, felvettek. És utána? Utána mi lesz? Nem mindenki tudja kezelni a helyzetet ösztönösen, és ez könnyen vezethet kirúgáshoz. Pedig ezek a dolgok olyan könnyen tanulhatóak lennének.
Megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat.
Mit ne tegyünk az első időkben - avagy beilleszkedés a munkahelyre:
1. Ne bizalmaskodjunk. Nem barátkozni jöttünk, nem kell szeretnünk a munkatársakat, nekik se minket, ha ez mégis bekövetkezik a későbbiekben, az csak plusz.
2. Ne érdeklődjünk afelől, hogy ki mennyit keres. A pénz amúgy is magánügy, és később úgyis kiderül, nagyságrendileg ki, hol áll a fizetési táblán.
3. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, akkor megosszuk vele az első benyomásainkat a munkatársakról, főleg, ha ezek negatívak. Nem ismerjük még az erőviszonyokat, nem érdemes ellenséget szerezni már első nap.
4. Ne legyünk harsányak, ne bratyizzunk se főnökkel, se munkatárssal.
5. Ne felejtsük el, hogy dolgozni jöttünk a céghez, így a feladatok hanyagolására ne keressünk kifogásokat, hanem igyekezzük őket elvégezni. Ha valahol elakadtunk, ne a közvetlen vezetőnktől várjuk a megoldást, hanem tegyünk javaslatot arra mi magunk.
6. Ne késsünk és ne menjünk el hamarabb. Mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik reggel, vagy fáradt, vagy éppen a végére ért a napi feladatainak, de ne feledjük, hogy amíg az időnket fizetik meg és nem a tudásunkat, addig a munkaidő szent.
Ezek jutottak eszembe első körben, lehet, hogy triviálisak, lehet, hogy ez sokak számára evidencia, de sajnos a mostani példa nem ezt mutatja.
Most az én történetemnek pont az ellenkezője játszódik le a szemem előtt, és én csak kínlódom, egyrészt azért, mert szeretném, ha az illető maradna, másrészt ismertem már az idekerülése előtt is, nem rossz ember, csak egyszerűen nem tudja, hogyan kell dolgozni, milyen alapkövetelmények vannak a munkába járással kapcsolatban. Így jutott eszembe az a kérdés, hogy hogyan és honnan tanuljuk meg, hogy hogyan kell viselkedni és dolgozni.
A szüleinket ugye nem látjuk munka közben, és szerencsés esetben nem hozzák haza a tennivalókat még a gondolatok szintjén sem. Az iskola nem tanít meg erre. Az egyetemen szaktudásunkat növeljük, azt tanuljuk, hogy mit csináljunk majd a nagybetűsben, de azt nem, hogy hogyan. Arról nem is beszélek, hogy mentalitást, munkaerkölcsöt vagy hasonlókat sem tanulunk, hanem valahogy belerázódunk, pontosabban menet közben valahogy ránk ragad.
Mit tegyen az, aki nem születik ezzel a képességgel? Aki nem olyan szerencsés, hogy az első nap után tisztában van az erőviszonyokkal, a munkahelyi pletyka természetével, a kibeszélhető- és a tabu témákkal, az hogyan boldogul? Hogyan tartja meg a nagy nehezen megszerzett állást?
A közszféra (sajnos) más ebből a szempontból, a nyugdíjas állások aránya elképesztően magas, tényleg tehetség kell hozzá, hogy kirúgjanak egy ilyen munkahelyről. De a versenyszféra nem szívbajos: nem tudsz beilleszkedni, nem megfelelő a kommunikációs készséged, lazsálsz - mehetsz, százan jelentkeznek a helyedre.
A fentiek miatt csodálkozom, hogy az álláskereső portálok, egyesületek, az elhelyezkedési hivatalok és egyéb civil szervezetek, a karrierirodákról nem is beszélve, miért állnak meg azon a ponton, hogy hurrá, felvettek. És utána? Utána mi lesz? Nem mindenki tudja kezelni a helyzetet ösztönösen, és ez könnyen vezethet kirúgáshoz. Pedig ezek a dolgok olyan könnyen tanulhatóak lennének.
Megpróbálom összefoglalni a tapasztalataimat.
Mit ne tegyünk az első időkben - avagy beilleszkedés a munkahelyre:
1. Ne bizalmaskodjunk. Nem barátkozni jöttünk, nem kell szeretnünk a munkatársakat, nekik se minket, ha ez mégis bekövetkezik a későbbiekben, az csak plusz.
2. Ne érdeklődjünk afelől, hogy ki mennyit keres. A pénz amúgy is magánügy, és később úgyis kiderül, nagyságrendileg ki, hol áll a fizetési táblán.
3. Ne engedjünk a kísértésnek, hogy ha valaki kedvesen szól hozzánk, akkor megosszuk vele az első benyomásainkat a munkatársakról, főleg, ha ezek negatívak. Nem ismerjük még az erőviszonyokat, nem érdemes ellenséget szerezni már első nap.
4. Ne legyünk harsányak, ne bratyizzunk se főnökkel, se munkatárssal.
5. Ne felejtsük el, hogy dolgozni jöttünk a céghez, így a feladatok hanyagolására ne keressünk kifogásokat, hanem igyekezzük őket elvégezni. Ha valahol elakadtunk, ne a közvetlen vezetőnktől várjuk a megoldást, hanem tegyünk javaslatot arra mi magunk.
6. Ne késsünk és ne menjünk el hamarabb. Mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik reggel, vagy fáradt, vagy éppen a végére ért a napi feladatainak, de ne feledjük, hogy amíg az időnket fizetik meg és nem a tudásunkat, addig a munkaidő szent.
Ezek jutottak eszembe első körben, lehet, hogy triviálisak, lehet, hogy ez sokak számára evidencia, de sajnos a mostani példa nem ezt mutatja.