Jó mulatság, férfimunka volt!

Na, én ezt a töltött karalábét megfőztem, köszönet a receptért Tivadarnak. A kérdésére, illetve felvetésére, hogy miért főzik kevesebben ezt az ételt, mint a tölött káposztát vagy a töltött paprikát, fájdalmak árán, de megtaláltam a választ, de ne szaladjunk ennyire előre.

A hozzávalók beszerzése nem okozott gondot, karalábé, hús, petrezselyem, rizs - könnyű menet. Bár felötlött bennem, hogy mi lesz, ha fás karalábét veszek, de úgy gondoltam, akkor megesszük belőle a húst és kész. Volt még egy apró megjegyzése Tivadarnak, holmi szerzámmal kapcsolatban, ami a vájást megkönnyíti, de arra gondoltam, hogy amikor még nem állt rendelkezésre ez az eszköz, akkor is megoldották valahogy, én meg, ugye, kreatív vagyok, főként, ha nagyon muszáj, szóval nagyvonalúan lemondtam a vájókáról. Öreg hiba volt, eredményét az ezoterikusan elgörbült kiskanalak és a mára a kezemen megjelent vízhólyagok demonstrálják.

De lássuk mi történt pontosan, tényfeltáró riportunk következik.

A hússal nem volt különösebb gond, leszámítva, hogy csak fél kilós csomagot találtam az üzletben, de így legalább megtanultam húsgombócot készíteni.

Szóval a húst, (az előre félig megfőzött) rizset és a fűszereket (bors, só), valamint az apróra vágott petrezselymet összegyúrtam. Bevágtam egy pohár pálinkát, hogy legyen bátorságom megkóstolni a cuccot, majd utána még egyet, hogy ne jöjjön vissza. Soha nem csináltam még ilyet, de mindig mély tisztelettel néztem anyámat, amint halált megvető bátorsággal, ugyanakkor nagyon lazán és természetesen megkóstolta a fasírthúst, és nem kellett neki pálinka utána. Annyira meghatódtam ettől a háziasszonnyá avató szertartástól, hogy közben elfelejtettem a célt és egyáltalán nem figyeltem rá, hogy kell-e még só a cuccba, úgyhogy egy picit sótlan lett.

A recept - számomra - legfontosabb hozzávalója:

A nehézségek a karalábékkal indultak, a probléma nem várt helyről támadt: vájni kellett. Eszköz híjján befogtam egy kiskanalat. Az első kaparás eredménye a konyhafalon landolt, ettől kicsit óvatosabb, de egyben elszántabb is lettem. Mindösszesen háromnegyed órámba és két kiskanalamba került, hogy mind a hat fej lyukas legyen. Na, ez jó mulatság, férfimunka volt, eredmény alant.

Elgörbíteni egy perc műve volt csupán, visszahajlítani azonban P.-nek kellett őket ma délután:

Itt látszik az anyag is, ami kijött a gumókból. Jó szolgálatot tettek később, mert ettől lett levesszerű a főzet később, így a híg részt sem kellett elönteni.

Az előkészített anyagokból már gyerekjáték volt megfőzni a cuccot.

Annyi gond még adódott, hogy a legnagyobb fazekam elkallódott valahová, így egybe nem fért be a hat gumó, úgyhogy gyakorlatilag kétszer főztem meg ugyanazt, ami azért érdekes, mert elvárásaimmal ellentétben mind a kétszer ugyanolyan ízű lett. Ráadásul a második adagba még bekerült kilenc húsgombóc is.

A rántás sokat javít az esztétikai élményen, mert enélkül elég hóka lenne a levesszerű nem-is-tudom-minek-nevezzem.

A legjobb része a dolognak, amikor az ember megkóstolja: megérte a keserv, mert tényleg nagyon-nagyon finom, csak ajánlani tudom. Ráadásul ma egy kolléganőmtől ígéretet kaptam egy vájóra, szóval ismétlésre fel!

FKK

Az apartman kontra kemping (sátorral) versenyben eddig mindig a sátor nyert, mert first line-ban sikerült helyet kapni, így reggelente nem a szomszéd látványára keltünk, hanem a tenger kékjére. Most újabb jó pontot szerzett a kemping, konkrétan a Koversada, Vrsar mellett.
Amellett, hogy tágas, rendezett, jól felszerelt, normális áron van, rendben van a fürdő (amiben szinte állandóan takarítanak), még egy hatalmas előnye van: nudista. Értsd úgy, hogy mindenki pucér. Megismétlem: mindenki TELJESEN pucér.

Amikor P. először vetette fel, hogy menjünk idén nudi kempingbe, hááát... Nem mondom, hogy feltétlen örömujjongásban törtem ki. De egyszer élünk alapon - meg úgyse ismer senki-, legyen.

Az első nap kb. első órája volt rémisztően furcsa. Azzal nincs bajom, hogy én pucér vagyok, de megálljt parancsolni és irányt adni a szememnek - na, ez embert próbáló volt. Utoljára húsz évvel ezelőtt viseltettem ilyen érdeklődéssel az iránt, hogy mi lehet ott lent a másiknak, amikor az uncsimék nyaralójának manzárdjában azt játszottuk négyesben, hogy muti-meg-muti-meg-mi-van-ott-néked. Épületes volt, akárcsak most. De nem a himbilimbikről akartam írni, bár kétségkívül a változatosság gyönyörködtet(het).

Miután túljutottam a kamaszos kíváncsiságon, rájöttem, hogy ennél faszább (khm...) dolog a világon nincsen. Az, hogy ruhába bújtatjuk egész testünket, legyen akár tél, akár nyár, pusztán egy kulturálisan ránk rakódott sallang. Minek kellene nekem negyven fokban felöltözni, mikor meztelenül minden olyan kellemes? Nincs bugyi, ami szorítson, nincs fürdőruha, ami vizesen rám tapadjon, pucéron úszni a világ legjobb dolga, és egyáltalán, egy óra után el sem tudtam volna képzelni, hogy bármit is magamra vegyek.

Ugyanakkor ez nem egy önmagáért való meztelenség, hanem egy életforma, egy szemléletmód. A kempingben már reggel nyolckor teniszeztek, mindenki biciklizett, kocogott, röplabdázott, szelektíven gyűjtötték a szemetet, ápolták a kiskerteket (erről később bővebben). A mosdó és a zuhanyzó koedukált, aminek megvan az a hallatlan nagy előnye, hogy nem alakul ki félórás sor a női zuhanyzó előtt.

A korcsoporti megoszlás egy kicsit fura volt, és sokat is beszélgettünk erről. Ugyanis mi korunkbeliek alig voltak. Családok kisgyerekekkel illetve nyugdíjasok képezték a törzsközönséget. P. szerint a hetveneseknek ez maradt az egyetlen szexuális élmény, és egyáltalán nem zavarja őket semmi, ami a testükkel kapcsolatos. Amíg engem az első napon zavart az a jó pár plusz kiló, addig mindenféle formájú és felépítésű nők és férfiak olyan nyugodtan mászkáltak körülöttünk, hogy egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ez olyan kevéssé számít, hogy kár erre energiát pazarolni. Olyan amilyen, akkora amekkora, úgy áll ahogy - nem ez a lényeg. És tényleg az van, hogy amit nem látunk, az izgatja a fantáziánkat. A sok puncit (a legkülönfélébb szőrzetügyi karbantartásokkal) és fütyit rekord idő alatt szokja meg az ember.

Amikor utolsó nap készültünk indulni és fel kellett öltözni, akkor fogadtam meg, hogy legközelebb is csak FKK kempingbe megyünk. Csak egy baj van ezzel: ez egy ilyen páros műfaj (legalábbis nekünk, mert az olasz húsz fős társaság, aki mellettünk vacsorált, teljes meztelenséggel, nem így gondolja), mert nem nagyon tudnék most olyan ismerőst mondani, akivel elmennék így nyaralni.

És még valami: német és olasz nyugdíjasok csinálják, hogy leköltöznek áprilisban, kibérelnek vagy visznek egy lakókocsit, kis teraszt illesztenek hozzá, kis kerttel, és szeptemberben mennek haza. A hazai nyugdíjból vígan vannak egész nyáron, gyakorlatilag úgy, hogy szinte egyszer sem kell felöltözniük.

Az FKK nagy előnye (lányok, figyelem!), hogy nincs csíkosra barnulás, mert egyszerűen nincs csík. Életemben soha nem voltam ilyen szépen egyenletesen barna, mint most.

Egy hátránya van viszont a dolognak, és emiatt nem tudom képekkel illusztrálni a beszámolót: fényképezni, na azt sehol sem lehet. Se a kempingben, se a parton - de azt hiszem, ez azért érthető.

És a végére egy furcsaság: a kemping szabályzatában az van, hogy egyedülállóként, egyedül csak akkor mehetsz ebbe a kempingbe, ha rendelkezel a nemzetközi nudista szövetség tagsági kártyájával - jelentsen ez bármit is...

International meeting

Azt írja a naptáramban, hogy pénteken, július harmincegyedikén megyek Bécsbe. Életemben először, egy napra, kísérem a húgomat. A bolygó, akit Rékának hívnak és a húgomként tartok számon újabb kirándulást tesz, ezúttal Indiába, élményeiről ebben a blogban fog beszámolni. Én csak Bécsig megyek vele, de addig rendületlenül. Sok-sok élményem van erről a napról, most csak az utazást osztom meg veletek.

Reggel hétkor indulunk. A vonat a Keleti pályaudvaron kis szigetként jelenik meg: a nagy dzsuva, pisi, kosz, Balkán közepén tisztán, hűvösen, jó szagúan, frissen várja az indulást. A kalauz mosolyog, mini tévéken követhetjük utunkat térkép és állomáslista segítségével, látjuk, éppen milyen gyorsan megyünk, mennyi idő van még hátra. Női hang többször is bemondja a legfontosabbakat németül, angolul és magyarul. Mintha nem is ebben az országban lennénk. Kényelmes étkezőkocsi, ismét csak mosolygó kiszolgálók, kellemes légkör, finom kávé. Kis olvasgatás, beszélgetés, aluszkálás, és már meg is érkezünk, késés nélkül.

Visszafelé este hétkor jön a vonat. Tádám-tádám: Dacia Express. Kicsit elnyúlik az arcom, mert a fárasztó nap után nagyon vágytam a tiszta, hűvös kocsikra és kényelmes székekre, ehelyett kapok egy román viszonylatban is közepesnek számítóm szerelvényt. Nem baj, gondolom, csak vigyen haza. Belépek a fülkébe, egy nő van bent. Az első kérdés: milyen nyelven köszönjek? A nemzetközi angolt, gondolom, mindenki megérti, udvarias vagyok, úgysem beszélgetni, olvasni szeretnék Pestig. Azért teszek egy bátortalan kísérletet, megkérdezem, hogy ugyan beszél-e angolul, németül vagy esetleg...khm... románul. Nem. Eszembe sem jut, milyen nyelv jöhetne még szóba, így leülök, előveszem Poirot-t. Mire a nő széles vigyor kíséretében: ja, hát magyarul beszél! Jó, kis formális, sémaszerű társalgás következik, hol voltam, meddig utazom és társai. Ismét olvasni kezdek, amikor egy ötfős társaság érkezik, akik nagyon ismerős nyelvet használnak. Románok. Mennek haza. Szerencsére csak ketten, így reménykedem benne, hogy legalább két hely üresen marad. Korai volt. Egy német lány egészíti ki az amúgy is nemzetközi társaságot. Végre elindulunk. Ekkor kiderül, hogy nem működik a légkondi és nincs villany. Mondom a német lánynak, hogy isten hozta a Balkánon, szokja meg és kevesebb bosszúsága lesz a továbbiakban.
A fülkében mindenki beszélgetni akar, de egymással az istennek sem értenek szót, így három órára tolmáccsá vedlek: udvarias kérdéseket, praktikus tanácsokat, országimázst (egyszerre háromét is, ugye) fordítok, gyakorlati tanácsokat közvetítek, és mire Pestre érünk úgy érzem, életem legfárasztóbb utazásán vagyok túl.

A magyar lány szintén kísért valakit Bécsbe, angolul nem tud, de örül, hogy találkozott velem, így legalább nem érzi magát annyira elveszettnek. Debrecenbe megy, fogalma sincs, mivel utazik tovább a Keletiből, végső esetben ott alszik. Nehezen, de hála istennek megállom, hogy felajánljam, aludjon nálunk. Fáradt vagyok és nyűgös, de normál esetben szívesen látnám.

A románok Bécsben élő rokonaikat látogatták meg, Gyulaférvárra mennek, egy közeli faluban laknak, ők annak örülnek, hogy mindenhol vannak románok, lám, most is milyen szerencséjük van velem. Fáradt vagyok hozzá, hogy mindenkinek elmagyarázzam, velem mi a helyzet, meghagyom hát őket is hitükben és csak remélni tudom, hogy nem fogják megkérdezni, hogyan tanultam meg magyarul. Nyelveket ugyan nem beszélnek, de románul végeláthatatlan történeteket tudnak mesélni. Hurrá.

A német lány Pestre jön bulizni, itt laknak valami barátnői, akiket tavaly ismert meg Bécsben szilveszterkor, ő még nem járt a magyar fővárosban, de már nagyon kíváncsi. Kicsit merengek, hogy felvilágosítsam-e a számomra frissen kiderült Bécs-Budapest különbségekről, végül úgy döntök, ehhez is fáradt vagyok és egyébként is, minek rontsam el a kedvét.

Mivel villany szinte egyáltalán nincs, és úgy tűnik rajtam kívül senki sem fáradt, marad hát a vaksötétben való társalgás. Nem irigylem a szinkrontolmácsok életét, nekem mindent két nyelvre kell lefordítani, gyorsan és tömören, mire elérjük Győrt, érzem, hogy szivacs az agyam, mindig valamilyen másik nyelven jutnak eszembe a szavak, nem is vagyok pontos, inkább csak gyors. Lehet, hogy kicsit át is költöm a történeteket, hogy haladjunk és ne legyen sok kérdés.

Csak egy példa: ki akarom nyitni az ablakot, hogy mégse aszalódjunk meg Pestig. Ez három egyszerű kérdést implikál:
- Zavarna, ha kinyitnám az ablakot?
- Do you mind if i open the window?
- Va deranjeaza, daca deschid fereastra?

És ez így megy a Keletiig.